Megyek a levesbe

Érdekes, hogy később aztán az ember csak a levesre emlékszik, de arra nagyon részletesen. Most is magam előtt látom a zöld, átnedvesedett spenótcsomókat, meg a csirkegombóckákat, katonás rendben, ahogy zavartan sorfalat tologattam belőlük a tányér széle mentén. Az ember rosét kér, reméli, hogy a másik majd nem kér, nem tudom, te ne igyál most alkoholt. A levesen túl semmi nincs, egészen benne vagyok a levesben még most is, ahogy visszagondolok, pedig ennek már egy éve.

Új év

Az volt, hogy álltam a Villányi úton, a kapuban. Az Öreg Taxis Úr még ott berregett a hátam mögött, észrevettem, hogy van egy ilyen szokása, hogy megvárja, amíg bemegyek a kapun, talán tudni akarja, hogy mostmár biztonságban vagyok. Itt még sosem jártam. Egyik házibuliból jövök a másikba, ebbe itt, a kapun túl. Csengettem, kaputelefonon keresztül valahogy nem sikerült a beengedés, harmadszor is csöngettem, azt mondják, nyomjam erősebben, de így sem nyílt ki. Na és akkor egyszercsak ott volt az a pillanat. Ők odafent már azt hihették, hogy sikerült bejutnom, de én még mindig ott álltam a kapuban, a hidegben. Valahol felgyúlt egy fény, azt hittem, valaki majd lejön értem, ott álltam hát, nem csináltam semmit, csak vártam, a vibráló utcai lámpa stroboszkópja alatt, és akkor egyszercsak elrobogott mellettem, a felüljárón, egy vonat. Egy teljesen üres vonat, kivilágítva. És akkor arra gondoltam, hogy ilyen volt ez az évem, pontosan ilyen, mint ez a vonat. És most végre átment a felüljárón. Sőt, mától én is ott ülök már a vonatban. És a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.

Mandragóra

Egy hónapja kerülöm a grafomániámat. Nem nehéz kerülni, mert nincs nekem olyanom. Valaki mondta nemrég, hogy ő grafomán, és akkor hirtelen olyasféle hasfájásom keletkezett, mint ami olyasvalakinek szokott, aki nem grafomán, de közben megpróbálja elképzelni, hogy az milyen.
Fogalmam sincs, mi történt az elmúlt egy hónapban. Valahova azért mégiscsak jegyzetelnem kellene ezt az egészet (az életemet).
A még pocakban úszkáló Lili anyukája és Vera két év kihagyás után nálam találkozott egymással, Pesten. Egyikük Olaszországból, másikuk Angliából érkezett, és a Mandragórában szálltak meg. Azon a napon érkeztek meg, amikor asztobarátunk, aki akkoriban még a teaházszerűen narancssárgás hostel stábjába tartozott munkailag, derékig érő szőke haját egy milliméteresre cserélte.
Olaszul vacsoráztunk, magyarul nevettünk. Elfáradtunk. Édeseket ettünk, csak édeseket.
Tessék jegyzetelni, mondom magamnak, különben tisztára eltűnik ez az egész.

Az alanyi költő esete a gyógyfürdővel, az alvással és a visszaúttal

A valóság lehetetlenné tette, hogy alanyi költő váljék belőlem. A valóság tegnapi összetevői: kanapé, időjárás, idő, munka, szabadság, lányok. Mindezek összekeveredtek, osztódtak, szorzódtak, és én máris ott toporogtam a zöld vaskapu előtt - mögötte a tegnapi kerttel - és vártam a kis fehér teherautót, a két akrobatafiúval, hogy átakrobatikázzák a kiskanapénkat a helyére, ahova való. Tanulságok: ne, ne, ne. És még tanulságok: a Dandár utcában van egy gyógyfürdő, amiről eddig nem tudtunk, továbbá van egy Bazáruház nevű ócskásbolt (nem elírás a név, hanem hatásvadászat), régi darálókkal, tonett székekkel, foncsortalan, élettelen tükrökkel, régi, falnak döntött bringákkal. A Bazáruházról tudtunk, ott mentünk el ezerszer mellette, de a gyógyfürdőnek most a kisteherautó első ülésén nyomorogva kellett elsuhannia, hadd próbáljak meg visszanézni, hiába tele az ölem párnával meg mocskos szőnyeggel, fiúk, az tényleg egy gyógyfürdő volt? Miért nem tudja egy magamfajta ember elképzelni, hogy egy gyógyfürdő szomszédságában lakik. Miért nem hiszi ezt el magáról.

A metaforikus kiskanapéval a hátsónkban aztán eszembe jutott az a készülőkötetcím is végre, M. készülőkötetének a címe, amit most ráadásul még csak le sem írhatok ide, egyrészt mert készülő, és védi a kopirájt, és nem lelövendő, és nem ellopandó, másrészt meg ott van az ember hátában a metaforikus kiskanapé, amit egyszer nagy boldogtalanságában vagy boldogságában elszállított a közös otthonból - megyek és ellakom, megyek és lemegyek a csillagtérképről - és most visszaszállít, igaz, nem a két kezében, ahogy versileg már megtervezte, és ahogy anno idehozta, hanem elsuhanvást, és mert ez egy visszairány, a legvisszább visszairány, egy útra út, így nem ír le készülőkötet címet, se semmit, hanem csak felviszi a kiskanapét a helyére és otthagyja örökre.

Apropó, alvás. Azt mondja a doktor, hogy nem maradhatok otthon pusztán azért, hogy aludjak. Mindenképpen valamit csinálni kell, amiből látszik, hogy keresőképtelen vagyok. Már felfortyannék, hogy kérem, keresni, azt azért tudok, elhiheti, de ő forszírozni kezdi, hogy esetleg legyen valamilyen tünetem. Produkáljak tünetet. Mert önmagában az, hogy aludni szeretnék végre, hatalmasat, meleget, puhát, sötétet, illatosat, önfeledtet, olyan nincs, az nem elég. Hogy összeesem a nemalvástól, az nem tünet. Vörösödjön torkod, emelkedjen a kritikus pont fölé a hőmérsékleted, dobbanjon percenként kétszázszor a szíved: akkor majd aludhatsz. Most viszont tessék menni, keresni. Keressen.

Közben megint elolvastam a verset, és rájöttem, hogy mégis alanyi költő vagyok. Íme:

Nem bír el

Lámpabúrát, sok tele dobozt, füstös ruhákat
már régen visszahoztam. Maradt még az ágy.
Kis, szürke kanapé, puha embernek túl kemény,
rároskadni ketten épp elég, cipelem egyedül,
nem bírom el. Hogy bírhatnám, összetört
egy csomó csontom, mutatja az orvos, itt a
bordája hogy kiáll. Átszúrja talán, nemsoká.
A keze átlátszó, kifolyt belőle a simogatás.
Látom az arcán, költözik. Közben az érben
a vér megfordul, és vissza, bár a vissza
irányát már nem tudom. Még a hajcsatokat
is, ahogy a szőnyegből fűként kiállnak.
Üres akvárium, egy fénykép mohás oldala.
Kölcsönkönyvek, tele szamárfülekkel:
mindennel úgy bánok, mintha nem kéne
soha visszaadni. Nem is kell, tartsd meg.
Itt tanultam újra a beszédet, itt a sírást,
itt, hogy aki vagyok, odaadjam másnak.
Megbeszélem magammal, csak a kert marad,
a többit valahogy átviszem. Nem tudom,
hány emelet magasra kéne mennem, hogy
aki fent lakik, egyszer csak ott legyen.

Лайка

Lajka kutya volt az első élőlény a világűrben. Nemrég tudtam meg, hogy soha nem tért vissza onnan, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Pedig mintha még emlékeim is lettek volna, olyasmi, mintha láttam volna a tévében, hogy Lajka kutya kipattan a visszatért űrhajóból egy esőáztatta repülőtéren, valami pulóverféle van rajta, kicsit sápadt (!) és reszketeg, vagyis nem néz ki annyira jól, de azért egyben van és vakkangat is kicsit az összegyűlt tömeg legnagyobb örömére, ölbe kell venni persze, mert menni nem tud, majd fekete ballonkabátosok kísérik sűrű vakuvillanások közepette haza. Még arra is emlékezni véltem, hogy az egész tévés-híradós bejátszást mamánál nézem, a konyhaajtóból, és nappali fények vannak, meg pára úszik a konyha irányából - ebédidő? vagy befőzés? - és papó rejtvényt fejt a szokott helyén, az asztal bejárati ajtó felőli sarkánál. Utóbb azt leszögeztem persze magamban, hogy nyilván nem az élő adást láthattam (ez az egész 1958-ban volt, akkoriban még nem nagyon néztem tévét, sőt), inkább valami évfordulós összeállítás lehetett a Szputnyik 2 visszatéréséről, de aztán ez év októberének elején véletlenül megtudtam, hogy szó sincs róla.
Lajka ugatós kutya volt, a neve is emiatt lett az, ami. A Szputnyik 2-vel ment fel az űrbe, 1957. november 3-án, azaz pontosan 50 évvel ezelőtt. Lajka előzőleg egy állatmenhelyen lakott, két barátjával, Muszkával és Albinával, így hárman mentek szerencsét próbálni Bajkonurba. Lajka, Muszka és Albina eléggé egyformák voltak, úgyhogy folyton összekeverték őket az orosz űrhajózós multicég szőke katonái, végül a három kutyának már legalább hat különböző neve volt egyszerre, így Lajka egy idő után már nemcsak Lajka volt, hanem Kudrjavka (Bodri), Zsucska (Bogárka) és Limoncsik (Citromocska) is. Egy héten át centrifugázták a három jóbarátot, amikor is Muszkának és Alibinának elment a kedve az egésztől. Lajka lett a kiválasztott, ha úgy tetszik, a legkisebb királyfi, aki amúgy is a legjobban viselte hármójuk közül, hogy egy nap többször is megháromszorozták a szívverését.
Lajkának küldetése volt. Biológiai küldetése. Az ő feladata volt bebizonyítani az égbe vágyó földieknek, hogy sem a súlytalan lebegés, sem a gyorsulás, sem a tudat, hogy kint vagyok a semmiben, nem öli meg azt, ami él. Azt nem mondták el Lajkának - holott sokat barátkoztak az utazás előtti hetekben, mialatt egyre kisebb dobozokba zárták be őt - hogy visszaút már nem nagyon lesz. A világ második űreszközének nem volt visszatérő egysége. Ezt a mondatot az eddig halott legkegyetlenebb mondatok között tartom számon.
Lajka egy hétre elegendő, zselé formájú ételt kapott, amibe olyan mérget tettek, ami egy hétnyi repülést követően lassan megállította volna a szívét. A műhold azonban annyira felmelegedett a felbocsátás során, Lajka pedig annyira megijedt az egész lehetetlen utazástól, hogy hét súlytalan óra múltán már nem adott többé életjeleket.
Az egész disznóságot csak 2002-ben merték bevallani, az egyik szőke - név szerint Doktor Malasenkov - már annyira sokat álmodott a dobozba zárt Lajkáról, hogy nem bírta tovább és bemondta a híradóban, hogy Lajka nem a zselétől, hanem magától a kutyatest és kutyaszív számára túl nehéznek bizonyult űrutazástól maradt ott, ahova küldték: az égben. Az űrhajó - amiben Lajka csak állni és feküdni tudott, meg hét órán át nézni az egyre fogyó világűrt - ezután még összesen százhatvankét napot keringett odafent, majd elégett a Föld légkörében. Nemigen láthatott senki emberfia közvetítást 58' tavaszán arról, ahogy Lajka, Muszka és Albina, a három jóbarát újra találkoznak a Földön.

A világ nyugati fele fellázadt a Lajkát ért igazságtalanság miatt. Az állatvédők tiltakoztak, Angliában a Nemzeti Kutyavédő Liga egyperces néma megemlékezést hirdetett, mások a szovjet követségek előtt tiltakoztak, megint mások az ENSZ New York-i székháza előtt demonstráltak.
Nem tudom, Lajka most merre jár és bánja e ezt az egész űrutazós dolgot. Nem mindenkiből lesz az első élőlény a világűrben. Vagyis rajta kívül nem lesz már az soha, senki. Legfeljebb majd egy következő Földön. A dolog másik olvasata annyira bosszant, hogy nem is nagyon tudok írni róla, ez a megemlékezésképpen idepakolt videó azonban elmondja helyettem is, azt hiszem.

Ma félhold van, tiszta az ég, élesen látszik. Néztem, és mindazokra az egyszer élőkre gondoltam, akiket valaha előre küldtünk, magunk elé engedtünk valami nagyon ismeretlennek a küszöbén, hogy mi magunk aztán kevésbé féljünk.

Vigyázat, szomorú.
(Két percnél feltűnik Lajka is).

Csillagászati hírek 2. - Mennyei haboskakaó

Már megint jönnek.
Meteorzápor várható vasárnap éjjel. Bár ahogy elmagyarázták nekem ezt a csillaghullás jelenséget, abban semmi veszélyes dolgot nem érzékeltem, de mégiscsak valamiféle meteorokról van szó, amik össze-vissza rohangálnak odafenn. Vagyis nem összevissza, de mégiscsak, hullanak.
Az történik, hogy halad a Halley-üstökös szépen a Nap körüli pályáján, és amikor túl közel merészkedik a Naphoz, a napsugárzás hatására kőzetdarabkák válnak le róla, és mi ezeket a leszakadt darabkákat látjuk potyogó csillagoknak innen, a Földről. Legalábbis ebben az esetben, mert például az augusztusi csillaghullást a Swift-Tuttle üstökös napközelbe érése okozza, ekkor alakul ki a legismertebb meteorraj, a Perseidák. Ez a mostani az Orionidák lesznek. Bizony. Október 21-én, éjfél és napfelkelte között óránként 15-20 hullócsillagot láthat, aki kiáll az ablakba, vagy mászkál kicsit a hétvégére jósolt havazásban.
A Halley-üstökös a legfényesebb üstökös. 76 évenként jár a Nap és a Föld közelében, vízjég a magja, legutóbb 1986-ban járt erre. Ha most végigtekintek gondolatban ebben az évben született ismerőseimen, azt kell mondjam, hagyott nyomot maga után. Mondom mindezt jó értelemben. Legközelebb 2061-ben jár erre, akkorra tervezem a huszonnegyedik gyerekemet (fiút) és az űrutazásomat. A meteoroidok sűrűsége állítólag olyan, mint az instant kakaóporé.
Vasárnap éjjel, mennyei haboskakaó.

Bird in the hand

Most kiszámoltam, 73 nap maradt még ebből az évből. Ez az az év, amikor egy 1994. évi iskolai füzetes feljegyzés utópiája szerint férjhez kellett volna mennem. Ott van, levezetve, feketén-fehéren. Bár sosem szerettem igazán születésnapozni, akkor azt találtam ki, hogy abban az évben fogok férjhez menni, amikor a születésnapom szombati napra esik. Azon a szombaton. És ott világít a régi füzetben a piros ceruzával írt évszám: 2007. Végül úgy esett, hogy nem mentem férjhez azon a napon, bár lett volna kihez, ő most is itt van egy karnyújtásnyira tőlem és mostanában a kedvemért még a szakállát is megnövesztette. Nem tudom, aznap mit csináltam, próbáltam utánakeresni határidőnaplóban, e-mailek között, de csak egy üzenetet találtam a telefonomban, amit azon a napon írtam, és aminek tanulsága szerint azon napomból fél órát azzal töltöttem, hogy a szüleim lakásának erkélyén a hatalmas kandúrunkkal az ölemben olvastam egy Magdalena Tulli könyvet (bizony, ő is pszichológus-író)(az is itt nem arra utal, hogy én is). Előző este viszont még Pesten ünnepeltem a barátokkal, egy Nagyvásárcsarnok melletti caféban, még J. is eljött Debrecenből, ki kellett érte mennem a Kálvin térre, mert ő soha nem talál oda egy helyre még sokadszorra sem, nemhogy elsőre. És kaptam egy búgócsigát, ami nem búg. Valahogy nem tudom búgatni. És vártam valakit, aki végül nem jött el.

Két dolog miatt számoltam ki, hány nap van még szilveszterig. Az egyik, hogy a tegnapi est után nagyon jót beszélgettem kedvenc kozmopolitámmal, aki jelenlegi szerelméről beszélt nekem hosszan (a kettővel ezelőtti én magam voltam), egy mondatban emlegetve Moszkvát, Londont, Párizst és Barcelonát, mint ezen szerelem színtereit. Igazi orosz lélek, és mindenre van egy idézete, továbbá megfertőzött azzal a gondolattal, hogy amit szilveszterkor csinálunk, azt fogjuk csinálni egész évben. Annak idején ez jelentősen rányomta a bélyegét közös szilvesztereinkre.
Az imént pedig rábukkantam a flickr nevű yahoos fotógyűjtő oldalon egy bird in the hand nevű felhasználó szörnyen hangulatos fotóira, köztük pedig ezekre az egyszerű, de annál zseniálisabb rajzokra.



Minden napra egy rajz, post-it-a-day, most ezekből akarok naptárt csinálni , esetleg felvenni ezt a szokást és minden nap rajzolni valamit az aznapi dátum ihletésével. Először azt hittem, egy unatkozó, bár kétségtelenül kreatív amerikai gimnazista játékáról van szó, aztán szép lassan kiderült számomra, hogy bird in the hand nem más, mint Lisa Congdon san francisco-i grafikus-designer. Nem mintha ez bármit is jelentene, legfeljebb annyit, hogy profi a csaj. A sok dátum láttán elkezdtem mindenféle emlékeztetőket beírkálni a határidőnaplómba, na meg azért is, mert nemrég megtaláltam a 2003-as naptáramat, azt olvasgatva akkor egész emléklavinák indultak meg a fejemben. Olyan bejegyzéseket találtam, mint például: "délután mammutvarrás", vagy: "ez egy láthatatlan hét", meg: "J. ma és előző életében tyranosaurus rex volt". Ezen kívül egy tucat rajz, mindenféle verspiszkozat, olyan rímpárokkal, mint kifürödhető-agyvelő. Így hát, hogy a jelenlegi naplóm is ilyen remekül felidézzen engem négy év múlva, elkezdtem jegyzetelni, és közben volt ez, hogy gyorsan megszámoltam, hány napom van még az évből. Férjhez menni, ha éppen ahhoz van kedvem, vagy rajzolgatni. Vagy olyan esteket csinálni a legjobb barátaimmal, mint amilyenre a tegnapi sikerült. Reggel óta nem bírom leírni, milyen volt, annyira olyan. Lehet, hogy majd holnap megpróbálom újra, amikor egy kicsivel több alvás után leszek, mint a tegnapról mára teljesített négy óra.