Alig telt el pár nap azóta, hogy meg kellett tudjam, Lajka kutya egyáltalán nem jött vissza az űrből, hanem elégett a légkörben, máris itt a következő sokk, ráadásul egy csirke bensejéből támad. De előbb még a lomokról. (Lajkáról az évfordulóján külön megemlékezem, mert megérdemli.) Az élet naponta felvillantja magát, pont mint az ablaküvegekben a fény abban a régi levélben, amit már nem is emlékszem, kinek írtam, nyilván el akartam felejteni, és ezért, meg a versben, amit ma olvastam, meg hogy gyerekkoromban mindig akartam egy barátot, aki szemben lakik és kis zsebtükörrel villog nekem, ha szülői tárcából kilopott tízforintosokból nyalókát indul venni, akármennyire is amerikai filmes megoldása lett volna az életemnek egy ilyen villogó barát, mégis villogott volna, át a fákon is, meg még akkor is, mikor már egy másik városban lakom, ahol szemben nincs ház, sem ablak, csak fák, meg egy mérettel nagyobb, XXL-es város, hidakkal, amiket hídmosók mosnak.
Volt egy barátom, aki alkalmas lett volna villogásra, de nem lakott szemben. Ő jutott eszembe ma reggel is, amikor egyszer csak ott volt a lomtalanítás. Hajnalban úgy nyomtam le az ébresztőt, hogy rossz gombot csaptam meg véletlenül, és így többé nem csipogott, márpedig én elsőre nem ébredek fel, mert ilyenkor még magában tart az álom, mint egy félhomályos, puha szeretkezés után az elégedett szerető, így aztán másfél órával tovább aludtam, lent meg várt a lom. A lomtalanítás akkor volt igazán szép, amikor még a hatalmas Szondi utcai lakásban laktunk a négy különbejáratú színésznőmmel. Ki mondhatja el magáról, hogy saját színházat üzemeltet otthon. Ezek a lányok mindig magukban motyogtak, csapkodták az ajtókat, a szobájuk színházi öltözőhöz hasonlított, tele volt tükörrel a ház, és egyedül voltam azzal a szokással, hogy éjszaka aludtam, nappal meg ébren voltam. A tükröket is lomtalanításból szereztük. Asztallapok lehettek egy negyedosztályú kávézóban, mert a négyszögletű tükrök közepén pohárszájnyi lyuk volt, nyilván a valamikori asztallábaknak. Amikor elköltöztünk onnan, az egyik tükör a pakolás közepette leesett és apró darabokra tört. Egymillió évig nem megyünk férjhez - mondta a szőke, különbejáratú színésznőm. Hónapokkal később egy másikuk pont Gerda alakítására kapott felkérést egy darabban, a Hókirálynőben. Gerdának abból a széttört tükörből ment a szemébe egy szilánk, amibe ha valaki belenézett, mindennek a fonákját látta. A tükröt az ördög ejtette le, amikor a földön már nem volt mit fonákosítania, mert már minden fonák volt, és elindult vele a mennyországba. Nem tudom, volt e a mi tükreinknek ilyen tulajdonsága, mindenesetre sok félelmetes dolog történt abban a házban, abban a hatalmas, lyukacsos falú lakásban, ahol éjszakánként olyan hangokat lehetett hallani, mintha valaki fel-le járkálna a recsegő parkettán, akkor is, ha egyedül voltál a házban.
A lomtalanítás a kilencedik kerületben kicsit más, mint a hatodikban volt. Láttam viszont régi, törött asztali csocsót, gyönyörű olasz csempedobozokat (milyen lehetett a benne lévő csempe?), egy tescos szatyornyi törött, szakadt legyezőt és egy bekeretezett családi fotót is. Még Debrecenben laktam, ahol minden nagy (Nagyerdő, Nagytemplom, régi jó ismerősöm blogján remek debreceni fotókat találtam nemrég), és a fiú, akit szerettem - és aki mellesleg ugyanaz a barát, aki villogásra is alkalmas lett volna - verseket írt, mint én. Lomtalanításkor vettem a kazettás magnómat, rámondtam egy kazettára az összes versét, amit csak ismertem, aztán ünnepélyesen levittem a kazettát a lomtalanításba és rátettem a kupac tetejére. Gondolom arra számítottam, hogy valaki majd elviszi és örökre megváltoztatja az életét az a szalag. Lehet, hogy így is történt, nem tudom, a kazetta mindenesetre még a lomok elszállítása előtt eltűnt.
Holnap lesz a versblogunk első estje. A nyakkendőn gondolkozom, hogy vegyek e fel én is.
És a sokk, amiről az elején szóltam: tegnap este, vacsorakészítési munkálatok közben egy csirke mellkasában megtaláltam a szívet, amiről nem hittem volna, hogy ott lesz. Rémlett, mintha jártam már volna így egyszer, régen, egy szívvel, vagy egy csirkével.
Volt egy barátom, aki alkalmas lett volna villogásra, de nem lakott szemben. Ő jutott eszembe ma reggel is, amikor egyszer csak ott volt a lomtalanítás. Hajnalban úgy nyomtam le az ébresztőt, hogy rossz gombot csaptam meg véletlenül, és így többé nem csipogott, márpedig én elsőre nem ébredek fel, mert ilyenkor még magában tart az álom, mint egy félhomályos, puha szeretkezés után az elégedett szerető, így aztán másfél órával tovább aludtam, lent meg várt a lom. A lomtalanítás akkor volt igazán szép, amikor még a hatalmas Szondi utcai lakásban laktunk a négy különbejáratú színésznőmmel. Ki mondhatja el magáról, hogy saját színházat üzemeltet otthon. Ezek a lányok mindig magukban motyogtak, csapkodták az ajtókat, a szobájuk színházi öltözőhöz hasonlított, tele volt tükörrel a ház, és egyedül voltam azzal a szokással, hogy éjszaka aludtam, nappal meg ébren voltam. A tükröket is lomtalanításból szereztük. Asztallapok lehettek egy negyedosztályú kávézóban, mert a négyszögletű tükrök közepén pohárszájnyi lyuk volt, nyilván a valamikori asztallábaknak. Amikor elköltöztünk onnan, az egyik tükör a pakolás közepette leesett és apró darabokra tört. Egymillió évig nem megyünk férjhez - mondta a szőke, különbejáratú színésznőm. Hónapokkal később egy másikuk pont Gerda alakítására kapott felkérést egy darabban, a Hókirálynőben. Gerdának abból a széttört tükörből ment a szemébe egy szilánk, amibe ha valaki belenézett, mindennek a fonákját látta. A tükröt az ördög ejtette le, amikor a földön már nem volt mit fonákosítania, mert már minden fonák volt, és elindult vele a mennyországba. Nem tudom, volt e a mi tükreinknek ilyen tulajdonsága, mindenesetre sok félelmetes dolog történt abban a házban, abban a hatalmas, lyukacsos falú lakásban, ahol éjszakánként olyan hangokat lehetett hallani, mintha valaki fel-le járkálna a recsegő parkettán, akkor is, ha egyedül voltál a házban.
A lomtalanítás a kilencedik kerületben kicsit más, mint a hatodikban volt. Láttam viszont régi, törött asztali csocsót, gyönyörű olasz csempedobozokat (milyen lehetett a benne lévő csempe?), egy tescos szatyornyi törött, szakadt legyezőt és egy bekeretezett családi fotót is. Még Debrecenben laktam, ahol minden nagy (Nagyerdő, Nagytemplom, régi jó ismerősöm blogján remek debreceni fotókat találtam nemrég), és a fiú, akit szerettem - és aki mellesleg ugyanaz a barát, aki villogásra is alkalmas lett volna - verseket írt, mint én. Lomtalanításkor vettem a kazettás magnómat, rámondtam egy kazettára az összes versét, amit csak ismertem, aztán ünnepélyesen levittem a kazettát a lomtalanításba és rátettem a kupac tetejére. Gondolom arra számítottam, hogy valaki majd elviszi és örökre megváltoztatja az életét az a szalag. Lehet, hogy így is történt, nem tudom, a kazetta mindenesetre még a lomok elszállítása előtt eltűnt.
Holnap lesz a versblogunk első estje. A nyakkendőn gondolkozom, hogy vegyek e fel én is.
És a sokk, amiről az elején szóltam: tegnap este, vacsorakészítési munkálatok közben egy csirke mellkasában megtaláltam a szívet, amiről nem hittem volna, hogy ott lesz. Rémlett, mintha jártam már volna így egyszer, régen, egy szívvel, vagy egy csirkével.
1 megjegyzés:
Jaj, ez nagyon szép, főleg a vége. Meg az oldal is, nekem jobban tetszik, mint az előző - tartsd meg szerintem. Éljen Lajka!
Megjegyzés küldése