Az alanyi költő esete a gyógyfürdővel, az alvással és a visszaúttal

A valóság lehetetlenné tette, hogy alanyi költő váljék belőlem. A valóság tegnapi összetevői: kanapé, időjárás, idő, munka, szabadság, lányok. Mindezek összekeveredtek, osztódtak, szorzódtak, és én máris ott toporogtam a zöld vaskapu előtt - mögötte a tegnapi kerttel - és vártam a kis fehér teherautót, a két akrobatafiúval, hogy átakrobatikázzák a kiskanapénkat a helyére, ahova való. Tanulságok: ne, ne, ne. És még tanulságok: a Dandár utcában van egy gyógyfürdő, amiről eddig nem tudtunk, továbbá van egy Bazáruház nevű ócskásbolt (nem elírás a név, hanem hatásvadászat), régi darálókkal, tonett székekkel, foncsortalan, élettelen tükrökkel, régi, falnak döntött bringákkal. A Bazáruházról tudtunk, ott mentünk el ezerszer mellette, de a gyógyfürdőnek most a kisteherautó első ülésén nyomorogva kellett elsuhannia, hadd próbáljak meg visszanézni, hiába tele az ölem párnával meg mocskos szőnyeggel, fiúk, az tényleg egy gyógyfürdő volt? Miért nem tudja egy magamfajta ember elképzelni, hogy egy gyógyfürdő szomszédságában lakik. Miért nem hiszi ezt el magáról.

A metaforikus kiskanapéval a hátsónkban aztán eszembe jutott az a készülőkötetcím is végre, M. készülőkötetének a címe, amit most ráadásul még csak le sem írhatok ide, egyrészt mert készülő, és védi a kopirájt, és nem lelövendő, és nem ellopandó, másrészt meg ott van az ember hátában a metaforikus kiskanapé, amit egyszer nagy boldogtalanságában vagy boldogságában elszállított a közös otthonból - megyek és ellakom, megyek és lemegyek a csillagtérképről - és most visszaszállít, igaz, nem a két kezében, ahogy versileg már megtervezte, és ahogy anno idehozta, hanem elsuhanvást, és mert ez egy visszairány, a legvisszább visszairány, egy útra út, így nem ír le készülőkötet címet, se semmit, hanem csak felviszi a kiskanapét a helyére és otthagyja örökre.

Apropó, alvás. Azt mondja a doktor, hogy nem maradhatok otthon pusztán azért, hogy aludjak. Mindenképpen valamit csinálni kell, amiből látszik, hogy keresőképtelen vagyok. Már felfortyannék, hogy kérem, keresni, azt azért tudok, elhiheti, de ő forszírozni kezdi, hogy esetleg legyen valamilyen tünetem. Produkáljak tünetet. Mert önmagában az, hogy aludni szeretnék végre, hatalmasat, meleget, puhát, sötétet, illatosat, önfeledtet, olyan nincs, az nem elég. Hogy összeesem a nemalvástól, az nem tünet. Vörösödjön torkod, emelkedjen a kritikus pont fölé a hőmérsékleted, dobbanjon percenként kétszázszor a szíved: akkor majd aludhatsz. Most viszont tessék menni, keresni. Keressen.

Közben megint elolvastam a verset, és rájöttem, hogy mégis alanyi költő vagyok. Íme:

Nem bír el

Lámpabúrát, sok tele dobozt, füstös ruhákat
már régen visszahoztam. Maradt még az ágy.
Kis, szürke kanapé, puha embernek túl kemény,
rároskadni ketten épp elég, cipelem egyedül,
nem bírom el. Hogy bírhatnám, összetört
egy csomó csontom, mutatja az orvos, itt a
bordája hogy kiáll. Átszúrja talán, nemsoká.
A keze átlátszó, kifolyt belőle a simogatás.
Látom az arcán, költözik. Közben az érben
a vér megfordul, és vissza, bár a vissza
irányát már nem tudom. Még a hajcsatokat
is, ahogy a szőnyegből fűként kiállnak.
Üres akvárium, egy fénykép mohás oldala.
Kölcsönkönyvek, tele szamárfülekkel:
mindennel úgy bánok, mintha nem kéne
soha visszaadni. Nem is kell, tartsd meg.
Itt tanultam újra a beszédet, itt a sírást,
itt, hogy aki vagyok, odaadjam másnak.
Megbeszélem magammal, csak a kert marad,
a többit valahogy átviszem. Nem tudom,
hány emelet magasra kéne mennem, hogy
aki fent lakik, egyszer csak ott legyen.